A kisfiú és a fa

(Adaptáció)

Antoine de Saint-Exupéry

A
KIS
HERCEG

Alapján

- Jó napot! - mondta az erdő.
     - Jó napot! - felelte udvariasan a kisfiú. Megfordult, de nem látott senkit.
     - Itt vagyok a hátad mögött - mondta a hang.
     - Ki vagy? - kérdezte a kisfiú. - Csinosnak csinos vagy...
     - Én vagyok az erdő - mondta az erdő.
     - Gyere, játsszál velem - javasolta a kisfiú. - Olyan szomorú vagyok...
     - Nem játszhatom veled - mondta az erdő. - Nem vagyok megszelídítve.
     - Ó, bocsánat! - mondta a kisfiú. Némi tűnődés után azonban hozzátette: - Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
     - Te nem vagy idevalósi - mondta az erdő. - Mit keresel?
     - Az embereket keresem - mondta a kisfiú. - Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
     - Az embereknek - mondta az erdő – láncfűrészük, baltájuk van, és fákat vágnak ki. Mondhatom, nagyon kellemetlen! Azon fölül a ritka virágokat is le tapossák. Ez minden érdekességük. Virágokat keresel?

    - Nem - mondta a kisfiú. - Barátokat keresek. Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
     - Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek - mondta az erdő. - Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.
     - Kapcsolatokat teremteni?
     - Úgy bizony - mondta az erdő. - Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan erdő vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...
     - Kezdem érteni - mondta a kisfú. - Van egy virág... az, azt hiszem, megszelídített engem...
     - Lehet - mondta az erdő. - Annyi minden megesik a Földön...
     - Ó, ez nem a Földön volt - mondta a kisfiú.
     Az erdő egyszeriben csupa kíváncsiság lett.
     - Egy másik bolygón?
     - Igen.
     - Vannak azon a bolygón favágók?
     - Nincsenek.
     - Lám, ez érdekes. Hát életet adó, hűs tavaszi eső?
     - Nincsen.

  - Semmi sem tökéletes - sóhajtott az erdő. De aztán visszatért a gondolatára: - Nekem bizony egyhangú az életem. Én tisztítom a levegőt, bújtatom az állatokat, az emberek –tisztelet a kivételnek- meg kivágják a fáimat. Egyik favágó  olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint a másik. Így aztán meglehetősen unatkozom. De ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy zizegve, suhogva resszkessek. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna félelmem rejtekéből. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását...
     Az erdő elhallgatott, és sokáig nézte a kisfiút.
     - Légy szíves, szelídíts meg! - mondta.
     - Kész örömest - mondta a kisfiú -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!
     - Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta az erdő. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.
     - Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kisfiú.
     - Sok-sok türelem kell hozzá - felelte az erdő. – Először hozol egy fiatal egészséges hajtást és egy kis napfényes tisztáson elülteted és meglocsolod. Aztán leülsz szép, tisztes távolba tőle, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz...     Másnap visszajött a kisfiú.
     - Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz - mondta az erdő. - Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet... Szükség van bizonyos szertartásokra is.
     - Mi az, hogy szertartás? - kérdezte a kisfiú.
     - Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek - mondta az erdő. - Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Az én favágóimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen felszabadultan, vidáman lélegzek, már-már  szinte hallani lehet a lélegzésem hangját. Ha a favágók csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.
     Így aztán a kisfiú megszelídítette az erdőt. Sűrűn kijárt a tisztásra, gondozta, ápolta a kis csemetét. Száraz meleg alkonyokon friss hűsítő vízzel locsolta, széltől óvva karóhoz kötözte és megszabadította a kártékony élősködőktől. Ősszel ritka virágokat ültetett a lábához és egész tavasszal együtt gyönyörködtek benne.   S amikor közeledett a búcsú órája:
     - Ó! - mondta az erdő. - Sírnom kell majd.
     - Te vagy a hibás - mondta a kisfiú. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.
     - Igaz, igaz - mondta az erdő.
     - Mégis sírni fogsz! - mondta a kisfiú.
     - Igaz, igaz - mondta az erdő.
     - Akkor semmit sem nyertél az egésszel.
     - De nyertem - mondta az erdő. - A búza színe miatt. - Majd hozzáfűzte: - Nézd meg újra a fákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.
     A kisfiú elment, hogy újra megnézze a fákat.
     - Egyáltalán nem vagytok hasonlók az én fámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint az erdőm volt. ugyanolyan közönséges erdő volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.
     A fák csak feszengtek, ő pedig folytatta:
     - Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én fámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én fám.
     Azzal visszament az erdőhöz

.    - Isten veled - mondta.
     - Isten veled - mondta az erdő. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
     - Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kisfiú, hogy jól az emlékezetébe vésse.
     - Az idő, amit a fádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a fádat.
     - Az idő, amit a fámra vesztegettem... - ismételte a kis fiú, hogy jól az emlékezetébe vésse.
     - Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta az erdő. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a fádért...
     - Felelős vagyok a fámért - ismételte a kisfiú, hogy jól az emlékezetébe vésse.