„Vándor, ha elhaladsz mellettem, ne emelj rám kezet!" így kezdődik Az erdő fohásza. Az a vers, amelyik legalább annyira fontos, amennyire szép. Ugye hallottuk, olvastuk már?

Vagy ha mégsem, talán valami hasonlót susogtak a fülünkbe a lombok, felénk illatozták a virágok a természet szelíd kérését. És mégis annyian bántják az erdőt napról napra, évről évre. A Vitány-várhoz (alkalmanként) kirándulók egy része, a Turul környékén (fékevesztetten) bulizok többsége nem törődik azzal, hogy élőlényeket bánt. Nem fogja fel, hogy a környezetet károsítja, ha a szemetet eldobja. Egy faj jövőjét veszélyezteti, ha védett virágot tép le. A csend és rend harmóniáját töri darabokra, ha kurjongatni kezd. Az erdészek, a vadászok, a környezetvédők, a hegységek lankáin-emelkedőin rendszeresen barangoló turisták szeretik az erdőt És az erdő viszontszereti őket. Nem ad mást, csak önmagát. Hogy ez mi minden, arról több könyvtárnyit lehet olvasni Fekete Istvántól Wass Albertig, a vadászíróktól a kis növényhatározóig. Népszavazásra készülő politikusok beszélnek el egymás mellett, miközben egymásba érnek a sztrájkok.  Drágán fűtünk, utazunk, eszünk, iszunk. Kemény év vár ránk, sok gonddal, stresszel, nehéz döntésekkel. Hétvégeken, vagy ha tehetjük, hét közben is próbáljunk minderről elfeledkezni; vár a mindig igazat mondó, barátait el- és befogadó erdő.
Most, amikor az enyhe tél után már ébredezik a természet, gondolkodjunk el Az erdő fohászának utolsó sorain is: „Én vagyok házad ajtaja, bölcsőd fája, koporsód fedele. NE BÁNTS!"